Egyed Emese
Batyu
A vándorkönyv egy új lapja betelt.
Aláírások, kacskaringós percek,
arctalan tollvonások, idegen
tinta, vak kézjegy: rosszkedvű rovat.
Itt járt, itt ült. Kóstolta boromat.
Ellesett ezt-azt, titkot, mesterséget,
ha hagytam volna, még tán feleséget
is kért volna: Lisette vagy Boriska
félbögyösen ott volt mindig közel!
Itt járt, továbbment. Gyorsan elfelejtjük,
nem tartóztatjuk, kísérje az Úr:
mi már elszoktunk daltól, ismeretlen
pillantásoktól, vale, jó utat,
bezárunk ládát, szívet, kapukat.
Holdtölte
Bárki voltál mostanig,
szíved búval megtelik,
tükrödbe homály tekint,
sírsz, nevetsz és sírsz megint,
bárhol jártál, torpanj meg,
hadd találkozzam veled,
ne találd a helyed többé,
engem végy körül örökké,
bármi történjék, hamar
szél porommal elkavar,
kebelébe rejteget –
egy halált, egy életet –
(Könny apadjon, lánc szakadjon!
Ébredj. Fordulj. Közeledj.)